Kedves Jézus!
Szerintem már te sem emlékszel rá, mikor írtam Neked utoljára levelet, de én arra emlékszem, hogy akkor még Jézuskának szólítottalak benne. Azóta komoly felnőtt ember lettem én is meg Te is, ezért – ha megengeded – eltekintenék ettől a kicsinyítő képzőtől. Emlékszel? Kértem Commodore 64 számítógépet, biciklit, géppuskát (KARÁCSONYRA!!!), meg ilyeneket, és odaadtam Anyunak, hogy vigye el a postára és adja föl neked.
Aztán később már nem írtam.
Nem írtam, mert már úgy tudtam, hogy valójában nem te hozod a számítógépet, meg semmi mást sem, hanem Anyámék, megsértve ezzel a levéltitok szentségét. Aztán még később meg olvastam a Márait, hogy
„Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, ezenfelül lengyel kabátkát, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve.
Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már. Mégis, valamit várok még. Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha. A szeretet tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Mindezt tudva, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.”
és akkor azt gondoltam, hogy ez igen, ez aztán leírja, hogy mi a baj a világgal, és kissé önsajnáló, édesbús hangulatba ringat mindenkit, aki egy karácsonyi ünnepségen hallja ezt a szöveget. Hogy ez jó lesz. Hogy ezt kell meggondolnia minden embernek karácsonykor, meg hogy azt adja, amije van.
De aztán rá kellett jönnöm, hogy nem kell adni semmit. Mert a legtöbb, amit adhatunk a másiknak, az odafordulás, az elfogadás, az odafigyelés és a megértés.
Az, ha például időnket szánjuk a másikra, ha készülünk a közös együttlétre, ha megterítjük az asztalt, és aztán odaülünk mellé, és egy kicsit figyelünk a másikra.
És elfelejtjük azt, hogy egyébként mennyi minden háborít fel bennünket a világban.
Ha nem csak a sérelmeinkre koncentrálunk, hanem megpróbáljuk meglátni a másikban (gyerekben és felnőttben!) azt a jót, amit magunkban is képesek vagyunk felfedezni, akkor azt gondolom, nem is kell többet kérnünk karácsonyra.
És tudod Jézus, olyan jó lenne, ha egész évben lehetne így csinálni a dolgainkat, és nem csak ilyenkor, az ünnep közeledtével lennénk erre kihegyezve. Mert ezek a dolgok nem kerülnek sokba, aztán mégis annyira nehezen vesszük rá magunkat minderre.
Már nem kérek tőled tárgyakat, játékot, semmit, csak annyit, hogy segíts nekünk abban, hogy sokáig megőrizhessük azt a hangulatot és azokat a gondolatokat, amiket ezekben a napokban ültetsz el belénk!
Előre is köszönöm! Üdvözöl: Bédi János