Ez nem is lenne annyira szokatlan másoknak, hiszen ha új igazgató lesz egy iskola élén, nyilvánvalóan nem a régi beszél szeptember 1-jén. Hiába tudtam, hogy ezt a beszédet már nem én mondom, volt bennem várakozás jócskán már előző nap és aznap reggel is. Miért? Hildáért izgultam, élete első igazgatói beszédért…hogy jó legyen, tartalmas és mégis rövid, hatásos és retorikailag is színvonalas. A „tanítványért” izgultam..
De a gyerekekkel való találkozás örömét is vártam. Vajon hányan vesznek észre? Ki fog odaszaladni hozzám és átölelni, hogy „csókolom, igazgató néni”, hányan mosolyognak rám, vagy éppen néznek el a fejem fölött, mintha nem ismernének…
Szeretem a szeptember 1-jéket. Negyven éve tartó pályámon mindig vártam az első napot, bár az igazat megvallva az utóbbi években a vezetői munkával járó idegfeszültséget már nem. A szép ruhába, ünneplőbe öltözött gyerekek, diákok mosolyra derítettek, az iskola tisztasága, esztétikus megjelenése elégedettséggel töltött el, a város hangulata is számomra megkapó volt és marad. Jó nézni az iskolába igyekvőket; a szülők és a gyerekek ezen a napon jobban összetartoznak, sietősen mennek, hogy legalább ma pontosan érjenek be.
Én is ezt tettem: felvettem az ünnepi kék-fehéret, kitűztem a jelvényünket és jóval a kezdés előtt már ott tébláboltam az aulában. Kaptam egy szívderítő kávét, biztatásképpen átöleltem Hildát, rámosolyogtam a kollégáimra, azok megkérdezték, hogy vagyok…Jó érzés volt újra a Csokonaiban lenni, látni mindenkit éppen úgy, mint húsz évig minden szeptember elsején. Nem lettem mérges attól, hogy kinek-kinek milyen az ünneplő ruhája (pedig húsz éven keresztül mindig feldühített ez a fegyelmezetlenség), hanem békésen álltam és vártam a kezdést.
Aztán odajött hozzám egy volt 9.-es tanítványom és mosolyogva üdvözölt. Azt mondta, hogy reméli, találkozunk még. Néhány szót váltottunk arról, hogy maradok óraadó tanárként és kommunikációt fogok tanítani újra a középiskolában. Aztán illemtudóan elköszönt, nekem meg flow-élményt adott ez a két perc.
Életemben először ültem (!) a tanévnyitó ünnepségen. Nem kellett ágaskodva pásztázni a tömeget, hogy a tekintetemmel parancsoljak fegyelmet és figyelmet. Mert volt fegyelem és figyelem nélkülem is. Megnyugvással és szinte boldogan vettem tudomásul, hogy a Csokonai Gimnázium 750 tanulója és szüleik kulturáltan vettek részt az optimális időtartamúra tervezett ünnepségen, egy-egy másodpercet leszámítva nem kellett várni a csendre. Csak nem beérett a gyümölcs?
A gyerekek énekei és versei után – édesek voltak! - jött az utódom a beszéddel. Hilda elegáns volt, jól megírt beszédet mondott, az én volt mappámat tartotta a kezében, amit rá hagyományoztam a múlt tanév végén. Szívéből beszélt, szívekhez szólt és retorikailag is megállta a helyét ebben a számára ma még szokatlan szituációban. Egyre nyugodtabban ültem a helyemen…
Aztán a színpadra szólított és átadta a kék mappában lapuló díszes oklevelet, amellyel nekem, az „alapító anyának” köszönte meg a 20 éves vezetői munkámat. Karcsi – mint mindig- most is kedvesen megpuszilta az arcomat és a gyönyörű virágcsokrot a kezembe nyomta.
Hilda is, és is meg voltunk illetődve, de én nem annyira, hogy rövid „beszédet” ne rögtönözzek az esemény kapcsán. Olyan sokszor fordult elő velem, hogy érzelmekből beszéltem a nagy nyilvánosság előtt, most is ez történt. Megdicsértem a jelenlévőket a fegyelmezettségükért, mert ezzel szerezték a legnagyobb örömet nekem, aki annyi évig dolgoztam azért, hogy méltók legyenek az ünnepségeink, a gyerekeink jól nevelt és kulturált fiatalokká váljanak, a szülők is lássák a nevelő munkánk eredményeit.
Az évad első igazgatói dicséretét tehát a volt igazgató adta a Csokonai Gimnázium diákjainak. Nagyon örülök, hogy erre lehetőséget kaptam.
Mosolyogva és elégedetten jöttem le a színpadról a taps közben. Jó úton halad a „mi iskolánk”, jó kezekben van a vezérpálca, az átadás-átvétel nyugodtan zajlott le. Kell ennél nagyobb öröm a leköszönt igazgatónak?
Holnap lesz az első órám a 9.-ben.Izgatott vagyok egy kissé, mert sok gyereket nem ismerek, hiszen majd negyven diákunk más iskolából nyert felvételt hozzánk. A gólyatábor után az osztályfőnökök kedvező tapasztalatokról számoltak be; ígéretes évfolyam elé nézünk!
„Ide nekem az oroszlánt is” - vagyis a kilencedikeseket!
Borosné dr. Kézy Zsuzsanna
volt igazgató
magyartanár
közoktatási szakértő